Azelőtt II.

Ez a pasi kell nekem. Ezt gondoltam, amikor megláttam. Elcsépelt, tudom, de hát 16 évesen még hajlamosak vagyunk közhelyesek lenni. A sok romantikus film, az tehet róla. Azt hisszük, a világ ilyen: ostoba, agyonismételt vallomások, lehetetlenül idióta hibák és csodával határos kibékülések, holtig tartó, nagy és igaz szerelmek. Na meg nyilván hibátlan jellemű főhősök. És pasik, akik a csillagokat is lehozzák értünk az égről. Hát persze.

Na de mindegy is, álltam ott a dübörgő drum’n’bass-t hallgatva, az életemről és magamról elmélkedve, kicsit menekülni próbálva első megcsalatásom kedves “kivitelezőjétől”, és vodkanarancsot kortyolgattam, amikor az a fiú belépett az ajtón egy haverom oldalán.  ‘Hát hol rejtegetted előlem ezt a jó csávót eddig, haver?’ – erre gondoltam, magamban jót kuncogva saját humorosságomon. Szép lenne azt mondanom, hogy amint betette a lábát, megállt az idő, felforrt a levegő, a szemembe nézett, felvillant egy szikra és valami elindult köztünk; de nem így történt… Pedig, ha legalább rám nézett volna, biztos szemérmesen – de rendkívül szexisen! – félmosolyra húzom a szám, majd lesütöm a szemem. No de a Szex és New Yorkon nevelkedtem, tudtam, mit kell tennem. Vártam. Csatlakoztam pár beszélgető ismerősömhöz, csábosan nevettem, mosolyogtam, laza voltam és szexi (legalábbis próbáltam). Csoportról csoportra jártam, mindenkivel váltottam pár szót, mint a menő háziasszonyok a filmek partyjain – nyilván véletlenül egyre közelebb kerülve ahhoz a sarokhoz, ahol ő és Ádám – a haverom – álldogált a pultnál. Eljátszottam a hollywoodi jelenetet, ahol halkan szól a háttérzene, a főhős a főhősnőt nézi, nem hallja, mit mond, csak ragyogó mosolyát látja, gyöngyöző kacaját hallja, meg a körülöttük nevetgélő emberek zaját. A főhősnő elbűvölő. Én is az voltam. Kár, hogy a főhősöm észre sem vette. Nem baj, kitartottam. Addig kerülgettem, amíg el nem kezdett tényleg figyelni. Figyelni – párszor felém pillantott. Amit én persze véletlenül sem vettem észre! Tőle teljesen független okokból sétáltam végül feléjük. Szerencsémre Ádám egyből bevont a társalgásba. Persze a főhősnek elfelejtett bemutatni, szóval épp kezembe akartam venni a dolgok irányítását, de a főhős megelőzött:

-Szia! Henrik. Nyújtanék kezet, de… – felmutatta a kezét, be volt kötve.

-Szia! Lina. Mi történt a kezeddel?

-Megharapta a punci – széles vigyorral. Na nesze nekem, íme, a dicső lovag. A mai fejemmel fintorogva felhúznám a szám és felsőbbrendűségem teljes tudatában odébbállnék a faragatlan tuskót magára hagyva, de akkor csak bután heherésztem és bedobtam a hát-persze-nagyon-vicces-vagy nézésemet bal szemöldököm felhúzása kíséretében.

-Mhm, hát persze. Komolyan, mi történt?

-Hát… Volt egy buli, és rossz helyre nyúltam. Megharapta a punci.

Szóval így kezdődött életem eddig legnagyobb és legfájóbb szerelme és így indult hódító útjára bennem egy addig mélyen eltemetett és hét lakat alá zárt őrület, ami aztán éveken át fogva tartott. Ha akkor tudtam volna, amit ma tudok, biztos két kézzel fogom be a saját számat, mielőtt még folytathatnám ezt a diskurzust.

Jöttek és mentek körülöttünk az emberek, ismerősök, barátok; és a főhős meg én ketten maradtunk a beszélgetésünkkel. Egy bárszéken ültem, ő előttem állt. Vicces volt, magabiztos, laza, mindenre volt egy humoros riposztja, évődtünk, játékosan cívódtunk, sőt, a bemutatkozó puncis-poén ellenére még intelligensnek és műveltnek is bizonyult. 25 éves volt, felfelé törő irodista egy multinál, angol-kommunikáció szakot végzett és levelezőn épp szociálpedagógiát tanult. József Attilát, Adyt és Poe-t idézett miközben szóviccekkel ostromolt és láthatóan élvezte kezdődő rajongásom árulkodó jeleit. Tökéletesen irányította a beszélgetést, gördülékenyen ment minden, lassacskán egyre több részletet meséltem el neki az életemből és közben rengeteget nevettem. Az a fajta srác volt, aki mindig a társaság középpontja, akinek mindenre van valami poénja, aki mindig elsőként értesül mindenről és mindig a legnagyobb hangadó. Irányító típusnak tűnt és nekem ez tetszett. Magányos, kitaszított kamasz voltam, akit az egész világ utált – mint mindenkit ebben a korban. Szar volt minden, nem tetszett semmi, a figyelem vagy törődés legkisebb jeléért úgy csaholtam, mint egy kiskutya miközben majd megevett a szégyen és a bűntudat, amiért én sem vagyok erősebb másoknál. Folyton fájt valami, leginkább a biztos tudat, hogy engem senki nem szeret, és senkit nem érdeklek igazán. Tipikus, nem igaz? És aztán besétál ez a Henrik az életembe, és mint egy forgószél magával ragad, elsuhanunk az ő világába, ahol minden nyugodt és vicces és biztonságos és ahol ő felemel engem maga mellé, és én is nyugodt lehetek és magabiztos és erős és nem fog fájni semmi, mert nem is fog bántani senki. És ha ez nem lenne elég, minden másik világ megszűnik az övén kívül. Nagy játékos volt. Na de közben azért azt gondoltam, és sem panaszkodhatok, mert azért én is igyekeztem jól játszani a magamra osztott szerepemet. Pontosan azzal a szándékkal érkeztem az aznap esti buliba, hogy flörtölök-pasizok egyet, önbizalom növelő terápiás célzattal. Mélyen dekoltált topot vettem fel a jeles alkalomra, na de nem ám olyan kurvásat, hanem olyat, mint amilyenekben Salma Hayek mutogatná bájait: testhez tapadó, drapp színű fölső volt, a két mell közötti szűk dekoltázzsal, ami kevesebbet engedett látni, mint amennyit sejtetett. Henrik magasabb volt nálam, de nem sokkal, így a bárszék tökéletes lehetőséget nyújtott, hogy néha el-elfordítva az arcom, mintha csak a gesztikulációmhoz tartozna, megengedjem neki, hogy elbámészkodjon az éppen vele szemmagasságba kerülő látványon. Úgy hittem, egészen jól rá tudok érezni az emberekre, és az ilyen hangadó „látod ugye milyen menő vagyok” típusú srácoknak, mint Henrik, azt kell hinnie, ők vadászták le a nőt és nem fordítva. Az ilyen srácokkal, ha el akartam érni valamit, sosem kezdtem ki nyíltan, így Henriknek is minden non-verbális kommunikációmmal a szexuális figyelmét próbáltam felkelteni, miközben színtiszta, ártatlan tekintettel és barátságos mosollyal beszéltem hozzá, vigyázva, hogy én magam sose tegyek célzásokat, és az övéi közül is csak az egyértelműbbekre reagáljak. Vadászatra ingereltem, de a magas széken ülve fölé helyezkedtem, míg ő mindenféle támaszkodási lehetőség nélkül állt előttem, mint amikor a főnök vagy a tanár dönt az előtte álló sorsáról. Igazából 16 évem minden tapasztalatával és a sikeres nőkről szóló filmekből ellesett szingli mentalitással tudtam, nincs szükségem egy kapcsolatra, na de hát miért ne érezzük jól magunkat egy kicsit, nem igaz? Nem mellesleg pedig másfél hónappal azelőtt csaltak meg először életemben, és az a szemétláda nem megjelent ezen a bulin is a kis nőcskéjével? Aztán megjött Henrik, jó pasi volt, bizonyítanom is kellett, meg hát azért még szilárdan hittem a Disney mesék happy endjében. Tehát cirka egy órával később lazán legyintve dobtam az exem arcába egy ‘hát persze, semmi baj, a legjobbakkal is, nyugi, nem haragszom’-ot és pusziltam le a nőcskéjét; ugyanazzal a lendülettel megígérve, hogy nem, persze, hogy nem mondom el a csajnak, hogy mikor összejöttek, még másfél hónapig jártunk mi is, hiszen szent a béke és nem tehet róla, hogy alulvezérelt.

Egy-két órával később már vadul smároltam Henrikkel. Nem csókolt jól. Viszont elképesztően jó illata volt, és tetszett, ahogy átölelt, szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Elvesztem az ölelésében, a széles mellkasán, biztonságban voltam és végre nem egyedül a nagyvilágban. Persze valamiért ott motoszkált az ismerős kis görcs a gyomromban, lassan örök társam, aki már nagyon régóta kísérte az életem és mindig annak az előjele volt, hogy valaki valamit nagyon el fog cseszni és valami rossz fog történni. Igazából hallgathattam volna kis görcsre, rájöhettem volna, hogy a saját rossz döntéseimre is ő figyelmeztet. Az első emlékképem róla úgy 6-7 évvel azelőttről maradt, egy este matekházit írtam, apám meg jött volna haza, de nem tudott bejönni az ajtón. Anyám aznap délután lecseréltette a zárat és kitette apám cuccait a gangra. Ordibálásra emlékszem és a túl jól ismert görcsre a gyomromban. Szinte barátként üdvözöltem már akkor is, de valahogy akkor tudatosult bennem először, hogy ezt az érzést ismerem. Belekapaszkodtam. Gyorsan áthívtam a húgom a nagyszobából, az ölembe vettem és nyugtatólag sugdostam a fülébe. Anyám oly sokszor látott könnyáztatta arcára és vékony vonallá összeszorított ajkaira is emlékszem, ahogy, mint egy mindenre elszánt vadállat, kegyetlen hideggel a szemében és metsző hangon beszól a kisszobába, hogy nem lesz semmi baj, majd becsukja a szobánk ajtaját. Hallgattam, ahogy apám a bejárati ajtón kívül ragadva üvölt, mint valami primitív állat, és egy hatalmas reccsenésben felismertem a fa törésének zaját, ahogy az ajtó végül csak megadta magát apám talpának. Szinte rögtön lehetett hallani a dulakodás hangjait is, anyám sikolyaival és rekedt, artikulálatlan, vádaskodó ordításával kísérve. Emlékszem, ahogy szegény pici húgom halálsápadt halántékán kidagadnak az erek és minden porcikájában remeg az ölemben ülve, miközben kétségbeesve, értetlenül kapaszkodik a mellkasát átölelő karjaimban és levegőt is alig mer venni. Tehetetlenségemben csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne szorítsam túl erősen, és miközben próbáltam lassan ringatni, befogtam az egyik fülét, a másikba pedig megállás nélkül azt suttogtam: „cssss, vigyázok rád, cssss”.  Aztán később, még ugyanaznap este, emlékszem egy törött sörösüvegre apámnál és a nagykésre anyámnál, ahogy a konyha két végében állnak egymással szemben, és hogy nem értem, mit üvöltenek, csak a szívem dobogását hallom a fülemben, meg anyám feje fölött a kalitkában szerencsétlen papagájt, ahogy rémülten visít és csapkod a szárnyaival. Ki akartam szabadítani onnan, bevinni a szobába és megnyugtatni őt is, de anyám kezéből a kés nem messze a lábamtól landolt a padlón, így – sírva ugyan szegény kis Lóriért, amiért egyedül kell félnie – jobbnak láttam menekülőre fogni.
Nem emlékszem, hogy ért véget az az este, csak arra, hogy utána akárhányszor ránéztem a bejárati ajtónkra, a másnap kipótolt három szélső faléc pácolatlan fehérséggel gúnyolódott a kudarcomon, hogy megmentsem szegény Lórit, aki aztán végképp nem tehetett semmiről. Nem sokkal később ugyanis meghalt, máig biztos vagyok benne, hogy a szíve adta fel félelmében. Apám még azt sem engedte, hogy eltemessem szegényt, pedig hogy zokogtam… Ki kellett mennem vele a konténerekhez és végignézni, ahogy beledobja a kukába az egyetlen élőlényt abban a nyomorult házban, aki sosem bántott senkit.

De az ilyen esték messze jártak már, és minden aktuális és fenomenális pasim ölelésében meg voltam róla győződve, hogy most már tényleg egy nyugalom szigetét vadásztam le, akivel majd rengeteget leszek együtt, és majd szeret nagyon és fontos leszek neki, és vigyáz majd rám, és odafigyel, hogy ne bántson meg – és addig sem kell otthon lennem. Na, nem mintha ezt akkor végiggondoltam volna, de tény, hogy ha pár hétig nem volt valakim, kétségbe voltam esve, hogy hova menjek el otthonról délutánonként, de főleg esténként. Néhányuk nélkül biztos sokkal jobban jártam volna, mint végül velük, de a kamaszlányok biztonságával tudtam, hogy Henrikkel most más lesz! Hiszen már vagy 3 órája ismertem. Mindenesetre tetszett, ahogy csillogott a szeme, amikor rám nézett, ahogy gyengéden eltűrte a hajam az arcomból. Aztán jött Ádám. Félrehívott:

-Ugye tudod, hogy a Henriknek van csaja?

-Azt mondta nincs. Illetve… – ajjaj – nem mondta, hogy van.

Ez a téma szóba sem került. Naiv voltam még, igazi nagylány, akinek vajmi kevés ötlete volt arról, hogyan zajlanak ezek a dolgok a felnőttek világában. Én még hittem benne, hogy az emberek nagyrészt és nagyobbik része hűséges, tudja menedzselni a saját életét és párkapcsolatát és nem ragad bele olyasmibe, amiben nem boldog. Mert hogy akkor még nem gondoltam volna, hogy van, aki nem a szerelmet és a szárnyalást választja, hanem a biztonságot vagy a kényelmet. Azt hittem, anyámék a kisebb százalék.

Ádám szavaira az agyam első reakciója a béna döbbenet volt. „Dehát… miért kezdett ki velem, ha van barátnője? Mire gondolt? Mit akar akkkor elérni az egész estét szórakoztatásommal? És akkor miért rabolja az időmet, ha úgysem lesz belőle semmi, és miért hiteget? Vagy csak én gondoltam túl, és ez lenne a normális? Össze-vissza szájon csókolni bárkit, a barátnőd meg otthon ül és vár?”

Egyből eszembe jutott, hogy engem is nemrég csaltak meg, és hogy mennyire értetlenül és fájdalommal telve álltam az eset előtt még akkor is. Hogy milyen mélyre hatolt az a kés, mert hiszen mennyire igyekeztem mindent megtenni és tökéletes barátnője lenni Atinak, hogy boldog legyen velem és ne akarjon mást. „Én jó voltam hozzá, és nem ezt érdemlem, velem senki, SENKI, SENKI NEM TEHETI MEG, AMIT ANYÁMMAL TETTEK!” Ordította az agyam, és újra a számban éreztem a csalódottság fémes húgy-ízét, mert én évekkel azelőtt elhatároztam, hogy „Engem senki nem alázhat meg úgy, mint az apám tette az anyámmal, velem nem lehet így szórakozni, mert többet érek ennél, bazdmeg! Én kurvára minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne jussak anyám sorsára, és nem vagyok vak, látom, hogy viselkednek a nők a kapcsolatokban, és minden barátom fiú és mesélnek, és mondják, és én mindent megjegyeztem és én mindent úgy csináltam, hogy jó legyen, a kurvaéletbe is!” – kiabált tovább az agyam, már rég nem Henrikről, hanem Atiról, az előzőről, és az össezs azelőttiről, aki nem becsült meg, az összesről, aki átvert és akinek behódoltem és akiért megváltoztam és akinek nem szóltam, ha nekem fájt. Anyámról, aki hideg megvetéssel bánt velem, apámról, aki akkor már évek óta nem keresett, az úgynevezett barátnőimről, akik csupán kedvtelésből kéthavonta kiközösítettek, a főnökeimről és a tanáraimról, akiknek sosem voltam elég jó, és a tulajdon húgomról, aki az elmúlt években anyám pártjára állt a háborúnkban és legnagyobb árulóm lett. Pár másodperc leforgása alatt olyan düh kerített hatalmába, hogy éreztem, ahogy az adrenalin minden véremet a végtagjaimba tolja és azt harsogja a fülembe: FIGHT! Egy átlátszó vörös függöny ereszkedett a szemem elé, a szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről, zsibbadni kezdett az arcom, a karjaimban megfeszültek az izmok, a vádlim ugrásra készen bizsergett és majd kiszakadt a dobhártyám a saját szívem dobpergésétől. Szinte éreztem, ahogy száguld a vér az ereimben, nem hallottam és nem érzékeltem a körülettem zajló világból semmit, mintha magába rántott volna egy örvény, egy pillanatra súlytalannak éreztem magam, hihetetlen erőtől és ezredéves ösztönöktől telt váznak, aminek az egyetlen dolga a lelkemet ért vélt vagy valós igazságtalanságokat megtorolni. A testem vissza akart fordulni, odadübörögni Henrik elé és jól szétverni azt a vigyorgó arcát, hogy hogy tehet ilyet egy nővel és hogy lehet ilyen ostoba, szegény lány otthon várja, és engem is hiteget, és miafaszt képzel magáról, hogy így játszadozik emberi lényekkel – és ahogy lelki szemeim előtt már láttam, hogyan verném véresre Henrik arcát az öklömmel, és szinte éreztem, hogyan épülne egyre magasabbra bennem a harag és az őrület hulláma, akkor a pillanat egy törtrészére megértettem anyámat. Megértettem az állatias, rekedt üvöltését, ahogy szíve fájdalmát zúdította a világra, megértettem az összes verekedést, hogy miért akarta bántani apámat és miért nem tudta emelt fővel, méltóságteljesen viselni, hogy megcsalták és otthagyták egyedül a világban. Átéreztem a dühét, beleéltem magam a haragjába, a csalódottságába, a keserűségébe, éreztem, ahogy egy perc alatt meggyűlölte az életét és nem talált választ az egyetlen kérdésre, ami segíthetett volna megnyugodni: „Miért bántanak az emberek, amikor én mindent megtettem értük, amit tudtam?” Tudom, engem Henrik nem csalt meg akkor és ott, de mégis elárulva éreztem magam, sérelmek és fájdalmak hevertek még a lelkemben szanaszét az előző barátom miatt, anyámék miatt, tulajdonképpen akkoriban az egész világ miatt.

Abban a pillanatban, ahogy eszembe ötlött anyám szívfacsaró ábrázata az évekkel azelőtti harcok után vagy előtt, és az, hogy a kishúgom hosszú hónapokon át a karjaimban remegve tudott csak elaludni minden este a nagyszobában dúló harcok csatazajától, elpárolgott a véremből a harci hév, és egy mindent megfagyasztó jeges rémület vette át a helyét. Emlékszem, hogy mindez körülbelül pár másodperc alatt játszódhatott le a fejemben, mert ebben a pillanatban halványan regisztrálta az agyam, hogy Ádám még csak éppen most bólint együtt érzően arra, amit válaszoltam neki, és miközben engem gúzsba kötve tartott fogva a félelem, a sörösüveg nyakával Henrik felé intett:
– Szerintem kérdezz rá – majd biztatóan megszorította a vállam és eltűnt a tömegben.

Én meg csak álltam ott teljesen lemerevedve és rettegtem attól a dühöngő őrülttől, aki pár másodperce a fejemben volt. „Nem lehetek ilyen. Nem, nem, nem, nem…” Ennyit bírtam gondolni először, aztán szépen lassan éreztem, ahogy az agyam hátuljában elkezdenek újra forogni a fogaskerekek és fokozatosan olvasztják le a jeget a jobbik eszemről. „Jobbnak kell lennem ennél, én jobb vagyok ennél, megértőbb vagyok, nem ítélhetek csak az egyik oldalt ismerve, és ha mégis lesüllyedek arra az ösztönös, állati szintre, amibe bepillantást nyerhettem az előbb, akkor nem leszek különb és nem fogok többet érni, azzal épp azt érem el, hogy megérdemeljem az undorító bánásmódot” – ilyen gondolatok formálódtak bennem lassacskán, és a mélyen belémnevelt nagyobb testvéri identitás vette át az irányítást: „Valakinek az okosabbnak kell lennie, légy te az.”

Mire idáig jutottam a gondolkodásban, Henrik odasétált mellém.

Lime

Üres vagyok. Akarom hallgatni a gondolataimat, de csend van. Sötét és csend. Nincs bennem semmi.

Illetve, vodka van. Van bennem vodka, szóda, néhány gerezd lime és egy kis lime-lé. Ebédről valószínűleg maradt még bennem egy kis spagetti is. A kantinban adták, rossz volt. Mindig rossz a spagetti a kantinban, mégis mindig azt kérek, ha van. Mert szeretem a spagettit, és gondolom mindig azt remélem, hogy jó lesz. Hogy olyan lesz, mint amikor szeretem. És mindig, amikor újra spagettit kérek, tudom, hogy lehet, hogy rossz lesz. De azt gondolom, hogy ha csak egyszer jó lesz, akkor megéri. Ilyen az én risk managementem.

Csak tudnám, miért a spagettivel foglalom le magam fejben, amikor annyi minden máson kellene gondolkodnom. Értékelni kellene azt a döntést. Kielemezni. Megérteni, hogy tulajdonképpen hogy érzem magam most. Mondjuk az, hogy mennyi vodkát ittam meg, valószínűleg a good enough indication.

A kutya meg már megint virágföldet eszik. Mert nem játszom vele, mert ha most le kellene hajolnom a földre a játékáért, akkor lehet, hogy lehánynám. Ő meg nem emeli fel és adja a kezembe.

Lacika is ordít. Szerintem erre mondják, hogy ordít, mint a fába szorult féreg. Pont olyan hangja van, mint aki beszorult valahova, és akkor már miért ne szorulhatott fába. Mint egy ketrecbe zárt állat. Különben, ha nem lenne ilyen félelmetes vadállat és nem lennének komoly issue-im a veszekedés és a harag hangjaitól, akkor biztos, hogy még szimpatizálni is tudnék vele. Mármint, értelek, Lacika, én is szívesen ordítanám ki magamból néha, de, tudod, a civilizáció az egy olyan dolog, ami nem erre tanít.

De már megint csak prokrasztinálok itt a Lacikával, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, amin igazán gondolkodnom kéne. Szóval.

Habár mi a faszért ittam volna ennyi vodkát, ha gondolkodni akartam bármi értelmesen is? Lehet, hogy inkább hallgatnom kéne a józan önmagamra és nem gondolkodni. Persze, bla-bla-bla, a gondolkodás segít meg ha kielemzem magamban csak úgy tudom a helyére tenni és tovább lépni a kis életemmel, bla-bla-bla. A józan én kurvajóarc, mennyire tudta, hogy én ezt hogy le fogom szarni a vodka után!

Inkább játszom a kutyával, azt hiszem bírni fogja a gyomrom.