Már a bejáratnál nagy a tömeg, még nem nyitották ki a kordonokat, hogy be lehessen menni a Kossuth térre a Váciról. Előttem egy hatvanas pár, láthatóan budai felsőközéposztály, a néni úgy mosolyog, mint egy jószívű nagymama, a bácsi nyakában lóg a szemüvege meg egy fényképezőgép. Ahogy kinyitják a kaput, a tömeg nekitol a néni könyökének. “Elnézést”, mondom, és rámosolygok. “Ó édesem, semmi gond! Nagy a tömeg. A lányom meg a fiam is itt lesz, ők is melegek. Azért jövünk mi is a papával.” Egy pillanatra elmosolyodok, elképzelem azt a vasárnapi ebédet, ahol megtörténik mindkét gyerek coming-outja. Hallottam nemrégiben egy történetet, három gyerekes család, két fiú és egy lány. A két fiú egyszerre jelenti be, hogy meleg. Anyuka kicsit megrökönyödik, poénra próbálja venni, felkiált “Hát itt már senki nem szereti a pinát?!” Mire a lány jelentkezik, “de, én igen”.

Szép lassan bejutok, az egyik szervező srác nem is adhatna elő sztereotipikusabb meleg hisztit, ha akarna sem. Áll a kapuban, a többiek vizsgálják a belépők táskáját, megkérnek, hogy kortyolj bele az italodba (ötletes), aztán mosolyogva átengednek. Ő viszont csak áll középen, és hatalmas gesztikuláló mozdulatokkal, fejhangon kiábalva hitetlenkedik, hogy állatok vagyunk, miért kell így összenyomorulni gombócba, álljunk inkább sorba. Senki szeme nem rebben, aki reagál, az legfeljebb mosolyog. A mögöttem állók suttogva megbeszélik, hogy szegénynek biztos nagyon stresszes hete volt, hallotunk róla, milyen nehézkes volt a szervezés idén. Mosolygok, imádom ezt az elfogadást, ezt a hozzáállást. Az egész rendezvény hangulata ilyen. Negyven fok van, tömeg, sehol egy falatnyi árnyék, az emberek folyamatosan egymásnak csapódnak a bejáratnál kialakult “gombócban”, aztán később a felvonulás során is, de sehol egy ciccegő hang, vagy egy hangos szó. Bocsánatot sem nagyon kell kérned, csak összemosolyogtok. Nem tudok nem arra gondolni, hogy “make love, not war” és hogy miért nem tudunk mi emberek mindig így viselkedni egymással.

Kb a második ember, aki bejut, megáll a bejárattól 6 méterre, kipakol a táskájából, és már árulja is a szivárványszínű zászlókat, kitűzőket, lepedőket. Hangosan fel kell nevetnem, ez ám az igazi üzleti mentalitás.

A Kossuth téren gyűlnek az emberek, néha beindul a párásító, akkor mindenki odasereglik, ugrál, táncol, a kutyák próbálják levadászni, megenni a földből kiszálló párát. Rengeteg kutya van, legtöbbjük valamilyen szvárványszínű kiegészítővel. Az előző évekhez képest meglepően sok gyereket is kihoztak a szülők.

Végignézek a tömegen, olvasom a molinokat, táblákat. Keresztény csoportok, cégek, roma csoportok, vegánok, poliamórok, mindenki itt van, és mindenki támogat. Vannak, akik viccre veszik, egy fiú póló nélkül, a mellkasa egy csíkban gézzel körbetekrve, a hátán felirat: így néz ki egy transzi fiú felsőteste. Viszonylag sokan vannak póló nélkül, ha nem lennék szégyenlős, én is ledobnám a pólómat, irtózatosan meleg van. Egy másik tábla azt kérdezi, hogy ha Isten utálja a buzikat, akkor miért teremtette őket ilyen cukira – ezen is hangosan kell nevetnem.

Az utolsó beszéd még be sem fejeződött, amikor elindulunk. Mindenhol ismerősöket látok – LGBT és hetero ismerősöket egyaránt. Szól a zene a kamionokból, táncolva hömpölygünk, nem telik el két perc felszabadult kiáltások és éljenzés nélkül. Ha éltem volna a hetvenes évek Amerikájában, csak hippi bulikba jártam volna, mert ilyennek képzelem őket. A felvonulás mellett akadnak ugyan bámészkodók, de az egész út alatt egyetlen egy embert hallok fújogni, őt is elnyomja a körülötte álló tapsolók zaja. Az emberek mosolyognak ránk, tapsolnak, egyetértenek velünk.

Igaz, ennek a hangulatnak nem lehet ellenállni. Szinte harapni lehet a felszabadultságot a levegőben, egyetlen arcot sem látok, ami ne mosolyogna. Átszellemült, megkönnyebbült, büszke mosolyok ezek, végre kézenfogva sétáló párok, az utcán csókolózó párok, olyanok, akik a hétköznapokban ezt még nem merik megtenni. Boldogok.
A belvárosi erkélyeken is felbukkanak arcok, leginkább idősek, tapsolnak, kiabálnak nekünk. Egy nénike különösen megragadja a tömeget, ő is az erkélyéről tapsol, konfettit szór a tömegre. Hatalmas éljenzés fogadja, meg is áll a menet és örömködve kiabálunk, hujjogunk, tapsolunk, integetünk, ugrálunk, egy massza lettünk, egy nagy és könyű és meghatott massza. Közben szól a zene, a ritmusára dobol a szívem, a szemembe tűz a nap és már fáj az arcom, de még mindig nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Néhányan konkrétan sírnak, miközben hangosan nevetnek, mások átölelik őket, és ők is sírva fakadnak. Minden gátlás, minden szociális félelem, aggodalom elszáll az emberekből, mert ha valahol, itt mindennek lehet lenni. Itt nincs nyomás, most nincsenek social anxeity-k, nem kell vékonynak lenned, vagy izmosnak, vagy okosnak, vagy keménynek, vagy érzelemmentesnek, vagy sok pénzt keresned, vagy versenyezned, vagy kötelességeket teljesítened, nincs olyan, hogy ezt vagy azt tedd vagy ne tedd, mert a társadalom azt várja el. Itt nem kell ‘normálisnak’ lenned. Itt tényleg az lehetsz, aki vagy – ítélkezés, zavarbajövés, társadalmi nyomás és elnyomás nélkül; és ekkora megkönnyebülés nincs még egy a világon. Ahogy feltámad a szél és hangosan csattogtaja a zászlókat, felkapja és elrepíti a lufikat, úgy száll fel a lelkekről is a stressz és a félelem. Én is könnyekkel küzdök, miközben a verőfényes napsütésben, a Deák tér közepén táncolok egy kamion lábánál az utcán, nézem az embereket, a gyermeki örömöt és könnyedséget az arcokon, és a zenében épp kiállás van, nyújtja-nyújtja a DJ az azt egy hangot, egyre feljebb, egyre magasabbra, egyre hangosabban, a kezeim az egekben, repülni tanulok, mind repülni tanulunk. Ilyen kellene, hogy legyen az élet minden nap.