Kérdések a szőnyeg alól

Ugyanúgy dugom be a kulcsot a zárba, ugyanúgy zörög, és ugyanúgy nyikorog a heveder is, amikor elfordul, mint mindig. De most más, most hallom, most észreveszem és most még ezt is szeretem, mert boldog vagyok. Most nagyon boldog. Végtelenített gifben ismétli a mellkasom, ahogy egy csapat madár szárnyra kap, azt a repeső-verdeső izgalmas pillanatot, amikor felszállnak és szabadok és felszállnak és szabadok és felszállnak és szabadok és együtt. Még ott a mosoly az ajkaimon, még érzem a bőre illatát az orromban, ahogy pillanatokkal előbb a füle tövére leheltem egy búcsúpuszit – mert a szájára nem szabadott, nem, nyilvánosan nem, hiszen házas.

Ahogy belépek, meztelen a párom, a konyhában áll, kiskötényben, a kedvenc kajámat főzi, rántott palacsinta. Persze elfelejtette, hogy diétázom, de reményteli mosollyal fordul felém, látszik, várja, hogy örüljek, örül, hogy örömet szerez nekem.
Még mosolygok az előbbi emléktől, ahogy belépek és ahogy meglátom, de a kutya gyorsabban ér oda hozzám, megment, ugrál, örül nekem, játszani hív, beszél hozzám. Őt üdvözlöm előbb, a kis szőrcsomót, hogy elfordulhassak Andristól, lesüllyed a szívem a másodperc törtrésze alatt hirtelen, mint amikor kihúzod a dugót a kádból és a gumikacsát leszippantja az örvény. Kell egy másodperc, hogy összeszedjem magam, hogy felvegyem azt az arcot, amit most fel kell venni. Morális dilemmák ugranak rám az előszoba sötét sarkaiból, de lezárom az agyam, lepattannak, ide most ne gyertek, most erre nincs idő, mert lebukunk mind és akkor aztán ti is baszhatjátok. Visszarántom magam a valóságba, meghallom a saját hangom, ahogy a kutyának gügyögök. Felállok, leveszem a kabátom, Andris jön és szájrapuszit ad. Minden akaraterőm kell, hogy ne forduljak el. Hogy a szemébe tudjak nézni.

Nyilván bűntudatom van. Nyilván keresem a kifogásokat, hogy miért tettem, amit tettem, meg miért nem szakítok Andrissal, ha nem vagyok boldog vele, meg védekezem saját magammal szemben. Magyarázom a bizonyítványom, hiszen nem működik ez a kapcsolat és Andris is csak azért főz most és azért segít a házimunkában is pár napja, mert érzi, az okos emberek ezt megérzik, hogy vetélytársa akadt.

Mi lenne a helyes döntés? Egyáltalán, melyik kapcsolatért akarok küzdeni? Melyikért éri meg küzdeni? Miért gondolok erre egyáltalán, hogy melyik éri meg, milyen kicsinyes és önző és kapitalista hozzáállás ez? Mikor lettem ilyen szar ember?
Persze itt inkább más gondolatvágányra kapcsolok, ez a téma túl félelmetes, túl fájdalmas, mi lenne, ha valami olyat tudnék meg magamról véletlenül, amit nem akarok inkább? Abba már gondolatban sem megyek bele, hogy megint csak milyen gyenge ember vagyok, ha nem akarok magamról megtudni dolgokat.

Vajon Andris megcsalt már? Vajon hányszor? Vajon ő meddig ment el? Milyen érdekes, hogy nem azt kérdezem, hogy ő képes lenne-e megcsalni, hanem hogy már megetette-e vagy még nem. Nyilván, mindenki megcsal mindenkit.

Nem tudunk kellőképpen egymásra fókuszálni. Magunkkal törődünk, magunkat keressük ezekben a kapcsolatokban és nem egymást. Most sem arról elmélkedek, hogy vajon őt tönkre fogja-e tenni, ha megtudja, hogy az ő önbecsülésének ez mit okoz, hanem hogy én milyen ember vagyok, amiért megcsaltam.

Közben megvacsorázunk, beszélgetünk is valamiről kisebb-nagyobb szünetekkel, de nem igazán tudom, hogy miről. Az én napom milyen volt – szar. Az ő napja milyen volt – semmi extra. Valaki olvasott valami cikket, valaki hallott valami új helyről, mit csinált a kutya és rendeset kakilt-e vagy megint fosott. Elfogy a palacsinta, nem szólok, hogy amúgy a közepén tartok egy nyolchetes edzésprogramnak, mert azt találta mondani a múltkor, hogy inkább ne vegyem fel azt a testhezálló ruhát, amiben megismerkedtünk, mert már nem áll olyan jól melltől lefelé. Inkább betolom a palacsintát és előre tudom, hogy a másnap reggeli edzésen borzasztó rosszul leszek ettől a cukor és szénhidrát sokktól. Kicsit talán még az is eszembe jut, hogy megérdemlem.

Néha fáj, hogy minden kapcsolatom ide jut előbb-utóbb. Általában nem én vagyok a megcsaló, de azért arra sem ez az első példa. Egy vagyunk a sok közül, akik elbasszák valahol félúton és aztán meg már nincs merszük vagy erejük vagy akaratuk, vagy önzetlenségük vagy akármi is kell ehhez, de újrakezdeni.

Mert egy idő után sosem emlékszem, hogy mi is volt pontosan a címe annak a meetupnak, amire úgy el akart menni. Mert sosem emlékszik, hogy laktózérzékeny vagyok. Mert egy idő után már nincs kedve foglalkozni vele, ha megint van valami bajom és nem akarja végighallgatni a siránkozásomat. Mert nekem sincs kedvem hatvahatodszorra is meghallgatni, hogy a főnöke egy fasz és nem beleordítani az arcába, hogy akkor csinálj valamit bazdmeg, csak ne siránkozz állandóan.

Mert mindig magunkról akarunk beszélni, magunkról akarunk gondolkodni. Szarunk se inkább azt kérdezni, hogy Te mit gondolsz, vagy Te hogy élted meg, legfeljebb csak azt kérdezzük, mi történt. És mi történt volna? Semmi. Semmi új, semmi említésre méltó, semmi, amit megértenél, mert már látom az arcodon, hogy nem érdekel és unod a buta kollégámról szóló történeteket, vagy, hogy ki milyen viccet mesélt a munkahelyen.

Lehet, hogy ha azokról a dolgokról beszélnék most a filmnézés helyett, amiken gondolkodom, az érdekelne? Lehet, hogy ha nem feltételezném, hogy már úgyis ismerlek kívül-belül, akkor engem is meglepne, hogy te sem a filmben vagy úgy elmerülve?

Lehet, hogy valahol félúton az összeköltözés és a ki-végez-több-házimunkát között elfelejtettük, mit is reméltünk egymástól annak idején?
Hol vannak már azok a félrészeg esték, amikor reggel hatig beszélgettünk a kocsmában az álmainkról, az érzéseinkről, vagy amikor szex után a párnán fekve megváltottuk a világot és rájöttünk, mi a probléma a világ vezetőivel?
Miért hiszem azt, hogy már nem tudsz nekem újat mutatni magadból? Miért hiszed azt, hogy már nem akarlak beengedni?
Mit tettem vagy mit tettél, amivel megöltem magamban a vágyat, hogy igazán, komolyan, téged ismerjelek?

Vagy mi van, ha ez a vágy sosem létezett? Mi van, ha mindig is csak azt akartam, hogy te ismerj meg engem? Ha csak azt akartam, hogy valaki lássa, hogy igazán milyen vagyok, de mégis, úgy is szeressen. Ha csak azt akartam tudni, hogy ilyet lehet. Mi van, ha ez mindig is rólam szólt, és nem rólad vagy rólunk?
És aztán amikor rájöttem, hogy veled is vannak részeim, amiket el kell titkolni, meg kell szüntetni a megmutatásukat, hogy te sem fogadod el minden gondolatomat vagy vágyamat vagy érzésemet vagy hibámat, akkor bezárultam újra, és nem kérdeztem többet. És nem mondtam többet. Csalódtam és rájöttem, hogy akkor te sem vagy az. Vagy megijedtem, hogy akkor olyan nincs is.

Vajon én hányszor hülyéztelek le vagy röhögtelek ki érzéketlenül azokban a pillanatokban, amikor te mutattad meg a legbelső énedet? Vajon te mennyi mindent vagy kénytelen titkolni, nem megmutatni, hány témát kell nem érintened velem, amiért figyelmetlenül megbántottalak?

Nem is emlékszem, hogy valaha beszéltünk-e ilyesmikről. Sokat vitáztunk az elején, parázs viták voltak, de nem fájtak, intellektuális viták. Talán amikor először mondtad egy nálam 15kg-val vékonyabb csajra, hogy na az a tökéletes test. Vagy amikor először szóltam, hogy ne aludj már nálam minden este.

Pedig igazán tudhattuk volna. Hiszen megbeszéltük. Elmondtad, mik a bizonytalanságaid és én is elmondtam.
Vajon vissza lehet még csinálni? Vajon akarnál velem küzdeni, hogy visszacsináljuk? Vagy vajon ezek a dolgok mindig, minden kapcsolatban megtörténnek, és oda vezetnek, hogy utána muszáj kompromisszumokat kötni? Nem létezhet egy olyan kapcsolat, amiben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad? Mindenkivel, mindig van, amit nem lehet és mindig kell, hogy ez hiányozzon vagy bántson? Andrissal a feminizmusról nem lehet beszélni – szerinte hímsoviniszta vagyok, szerintem meg csak nem ugyanazt jelenti az egyenlő bánásmód, mint az egyforma párkapcsolati szerepek. Erről nem tudunk vitázni, mert úgy felidegesítem, hogy odadöf szóval, ahol fáj. Andrissal nem lehet bulizni menni, mert felhúzza magát, ha nem összetapadva akarok vele táncolni. Andrisra nem lehet számítani, ha fáj a lelkem, mert nem tud velem mit kezdeni, ha sírok. Andrisnak nem lehet csak úgy panaszkodni, mert felhúzza magát, ha nem akarom elfogadni a megoldási javaslatait. Andris nem tudja nekem azt mondani, hogy beszéljük meg. Andris nem válaszol, ha megpróbálom megbeszélni. Andrissal nem lehet szeretkezni, csak baszni.
Andris, a te listád milyen hosszú? Hol van a határ? Hány kompromisszum fér bele? Vagy milyenek? Én vagyok a rossz ember, a rossz barátnő, az önző dög, ha nekem ez már túl sok? Ha figyeltél volna és ha figyeltem volna, hogy mit mondunk és mivel bántunk; ha nem magamból döntöm el, hogy reagálhatok-e valahogyan, hanem abból, amit rólad tudok; ha kérdezek és kérdezel; ha szólsz és szólok és nem csak megsértve visszavonulunk, akkor lehetett volna másképp? Vagy akkor is szépen lassan kiábrándultam volna?

Közben zuhanyzok, aztán bemegyek a hálóba. Andris már fekszik. Megint zuhanyzás nélkül feküdt le. Úgy látom, akkor ma sem lesz szex. Hátat fordít, ahogy mellé fekszem és jó éjszakát kíván. Egy darabig még nézem a hátát, aztán inamba száll a bátorságom. Meg amúgy is, reggel kelni kell, dolgozni menni, satöbbi. Hátat fordítok én is – akkor ma sem kezdjük újra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s