Pride 2017, avagy mindenkinek szüksége lenne egy ilyen élményre

Már a bejáratnál nagy a tömeg, még nem nyitották ki a kordonokat, hogy be lehessen menni a Kossuth térre a Váciról. Előttem egy hatvanas pár, láthatóan budai felsőközéposztály, a néni úgy mosolyog, mint egy jószívű nagymama, a bácsi nyakában lóg a szemüvege meg egy fényképezőgép. Ahogy kinyitják a kaput, a tömeg nekitol a néni könyökének. “Elnézést”, mondom, és rámosolygok. “Ó édesem, semmi gond! Nagy a tömeg. A lányom meg a fiam is itt lesz, ők is melegek. Azért jövünk mi is a papával.” Egy pillanatra elmosolyodok, elképzelem azt a vasárnapi ebédet, ahol megtörténik mindkét gyerek coming-outja. Hallottam nemrégiben egy történetet, három gyerekes család, két fiú és egy lány. A két fiú egyszerre jelenti be, hogy meleg. Anyuka kicsit megrökönyödik, poénra próbálja venni, felkiált “Hát itt már senki nem szereti a pinát?!” Mire a lány jelentkezik, “de, én igen”.

Szép lassan bejutok, az egyik szervező srác nem is adhatna elő sztereotipikusabb meleg hisztit, ha akarna sem. Áll a kapuban, a többiek vizsgálják a belépők táskáját, megkérnek, hogy kortyolj bele az italodba (ötletes), aztán mosolyogva átengednek. Ő viszont csak áll középen, és hatalmas gesztikuláló mozdulatokkal, fejhangon kiábalva hitetlenkedik, hogy állatok vagyunk, miért kell így összenyomorulni gombócba, álljunk inkább sorba. Senki szeme nem rebben, aki reagál, az legfeljebb mosolyog. A mögöttem állók suttogva megbeszélik, hogy szegénynek biztos nagyon stresszes hete volt, hallotunk róla, milyen nehézkes volt a szervezés idén. Mosolygok, imádom ezt az elfogadást, ezt a hozzáállást. Az egész rendezvény hangulata ilyen. Negyven fok van, tömeg, sehol egy falatnyi árnyék, az emberek folyamatosan egymásnak csapódnak a bejáratnál kialakult “gombócban”, aztán később a felvonulás során is, de sehol egy ciccegő hang, vagy egy hangos szó. Bocsánatot sem nagyon kell kérned, csak összemosolyogtok. Nem tudok nem arra gondolni, hogy “make love, not war” és hogy miért nem tudunk mi emberek mindig így viselkedni egymással.

Kb a második ember, aki bejut, megáll a bejárattól 6 méterre, kipakol a táskájából, és már árulja is a szivárványszínű zászlókat, kitűzőket, lepedőket. Hangosan fel kell nevetnem, ez ám az igazi üzleti mentalitás.

A Kossuth téren gyűlnek az emberek, néha beindul a párásító, akkor mindenki odasereglik, ugrál, táncol, a kutyák próbálják levadászni, megenni a földből kiszálló párát. Rengeteg kutya van, legtöbbjük valamilyen szvárványszínű kiegészítővel. Az előző évekhez képest meglepően sok gyereket is kihoztak a szülők.

Végignézek a tömegen, olvasom a molinokat, táblákat. Keresztény csoportok, cégek, roma csoportok, vegánok, poliamórok, mindenki itt van, és mindenki támogat. Vannak, akik viccre veszik, egy fiú póló nélkül, a mellkasa egy csíkban gézzel körbetekrve, a hátán felirat: így néz ki egy transzi fiú felsőteste. Viszonylag sokan vannak póló nélkül, ha nem lennék szégyenlős, én is ledobnám a pólómat, irtózatosan meleg van. Egy másik tábla azt kérdezi, hogy ha Isten utálja a buzikat, akkor miért teremtette őket ilyen cukira – ezen is hangosan kell nevetnem.

Az utolsó beszéd még be sem fejeződött, amikor elindulunk. Mindenhol ismerősöket látok – LGBT és hetero ismerősöket egyaránt. Szól a zene a kamionokból, táncolva hömpölygünk, nem telik el két perc felszabadult kiáltások és éljenzés nélkül. Ha éltem volna a hetvenes évek Amerikájában, csak hippi bulikba jártam volna, mert ilyennek képzelem őket. A felvonulás mellett akadnak ugyan bámészkodók, de az egész út alatt egyetlen egy embert hallok fújogni, őt is elnyomja a körülötte álló tapsolók zaja. Az emberek mosolyognak ránk, tapsolnak, egyetértenek velünk.

Igaz, ennek a hangulatnak nem lehet ellenállni. Szinte harapni lehet a felszabadultságot a levegőben, egyetlen arcot sem látok, ami ne mosolyogna. Átszellemült, megkönnyebbült, büszke mosolyok ezek, végre kézenfogva sétáló párok, az utcán csókolózó párok, olyanok, akik a hétköznapokban ezt még nem merik megtenni. Boldogok.
A belvárosi erkélyeken is felbukkanak arcok, leginkább idősek, tapsolnak, kiabálnak nekünk. Egy nénike különösen megragadja a tömeget, ő is az erkélyéről tapsol, konfettit szór a tömegre. Hatalmas éljenzés fogadja, meg is áll a menet és örömködve kiabálunk, hujjogunk, tapsolunk, integetünk, ugrálunk, egy massza lettünk, egy nagy és könyű és meghatott massza. Közben szól a zene, a ritmusára dobol a szívem, a szemembe tűz a nap és már fáj az arcom, de még mindig nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Néhányan konkrétan sírnak, miközben hangosan nevetnek, mások átölelik őket, és ők is sírva fakadnak. Minden gátlás, minden szociális félelem, aggodalom elszáll az emberekből, mert ha valahol, itt mindennek lehet lenni. Itt nincs nyomás, most nincsenek social anxeity-k, nem kell vékonynak lenned, vagy izmosnak, vagy okosnak, vagy keménynek, vagy érzelemmentesnek, vagy sok pénzt keresned, vagy versenyezned, vagy kötelességeket teljesítened, nincs olyan, hogy ezt vagy azt tedd vagy ne tedd, mert a társadalom azt várja el. Itt nem kell ‘normálisnak’ lenned. Itt tényleg az lehetsz, aki vagy – ítélkezés, zavarbajövés, társadalmi nyomás és elnyomás nélkül; és ekkora megkönnyebülés nincs még egy a világon. Ahogy feltámad a szél és hangosan csattogtaja a zászlókat, felkapja és elrepíti a lufikat, úgy száll fel a lelkekről is a stressz és a félelem. Én is könnyekkel küzdök, miközben a verőfényes napsütésben, a Deák tér közepén táncolok egy kamion lábánál az utcán, nézem az embereket, a gyermeki örömöt és könnyedséget az arcokon, és a zenében épp kiállás van, nyújtja-nyújtja a DJ az azt egy hangot, egyre feljebb, egyre magasabbra, egyre hangosabban, a kezeim az egekben, repülni tanulok, mind repülni tanulunk. Ilyen kellene, hogy legyen az élet minden nap.

Reklámok

Spleen 2.0

Szóval felnőttél. Szép sorban gyűjtötted a pipákat, hogy aztán kijelenthesd, felnőtt, felelősségteljes ember lettél, neadjisten a társadalom hasznos, de legalábbis GDP-t szorgalmasan termelő tagja – még akkor is, ha a nagyszüleid szerint már legalább két gyereked kéne legyen, mert amikor ők ennyi idősek voltak, ők aztán a kemény munkába beleszakadva, a krumpliföld közepén szülték épp a harmadikat. Vagy a piacra menet, mert a jó háziasszony megfőzi az urára a húslevest minden áldott napon. A rendes embernek meg nem mondja az asszony, hogy mosogasson el.

De tulajdonképpen azért mindent megtettél, beleszuszakoltad az értékrendjüket az életedbe és teljesítetted a kötelességeidet. Kijártad az iskolát – pipa. Lediplomáztál, vagy szereztél egy rendes szakmát – pipa. Dolgozol, legalább napi nyolc órát – pipa. Rendszeresen megkérdezed a szüleidet, hogy vannak – pipa. Van egy hely, ahol élsz egyedül vagy a pároddal és nem fulladsz bele a koszba – pipa. A majonézen kívül is van kaja a hűtődben (a fagyasztott pizza is ér) – pipa. Van egy munkád, ami fizet annyit, hogy megélj belőle, esetleg még félre is teszel a jövődre – pipa.

Tehát, tulajdonképpen, ha végre 10 percre sikerül elkergetned mindenkit, aki azzal zargat, hogy mikor házasodsz már meg és mikor születnek már gyerekeid és az élet értelme a családalapítás (persze csak miután már a többi pipát belerajzoltad a kis négyzetekbe, mert a sorrend sem mindegy ám!), akkor most nyugodtan hátradőlhetsz, és élvezheted mindazt, amit felépítettél. Átlépted a küszöböt, felnőtt lettél, gyakorlatilag már emberszámba lehet venni téged is, megtetted, amit megkövetelt, most már élhetsz happily ever after (majdnem) minden társadalmi elvárásnak megfelelően, amíg rád nem talál a szőke herceg vagy hercegnő, hogy aztán megszülethessen az a derékaljnyi jólnevelt kis édes csöppség.

Szóval hátradőlsz, felnézel az égre, hallgatod, ahogy csicseregnek a madarak (alternatív esetben ahogy csilingel a villamos), próbálsz nem gondolni rá, hogy holnap megint dolgozni kell menni – és ezzel el is rontottad a jól megérdemelt büszkeséget.
Mert hát jó, szép az, hogy van munkád, jobban is fizet, mint a szüleidé, vagy legalább olyan értelmiségi, mint amit neked szántak, meg tényleg van légkondi az irodában, meg cafeteria vagy trainingek vagy mindenféle juttatások, mondjuk ingyen kávé – bocsánat, mégsem, ez már nem a kétezres évek, ingyen gyümölcs van, az sokkal egészségesebb – , de azért az eltemetett hippi az agyad hátuljában mégiscsak színész akart lenni. Vagy hátizsákkal nekivágni Oroszországnak.

De már legyintesz is mentálisan, mert amúgy is, az énekes, meg a sztár az nem szakma, nem rendes munka, ne álmodozz itt feleslegesen! Inkább tanuljál, ha akarsz valamit az élettől, akkor jó szakmát kell választani.  Olyan helyen kell dolgozni, ahol megfizetnek. Ésszel kell csinálni, mert valamiből csak meg kell élni, az embernek kötelességei vannak, normálisan kell csinálni az életet, hogy rend legyen. És csak hogy tudd, az nem normális,  hogy neked mindig valami sajtkukac van a seggedben, nektek fiataloknak semmi nem jó! Van egy biztos munkahelyed, megfizetnek, mehetsz szabadságra, hétvégén nem kell dolgoznod, ülsz egy irodában egész nap, mibajodvanezzel!

És hát persze, nem szar az a munka, tulajdonképpen nem utálod, a főnök is egész jó arc, de azért csak elkap a spleen hétről hétre, hiába küzdesz, meg hiába keresed, mivel motiválhatnád magad. Jelentkezel minden pluszfeladatra, vagy végtelen szüneteket tartasz, vagy a negyvenedik trainingen is részt veszel, otthonról dolgozol, zabálod az ingyen gyümölcsöt meg vedeled az ingyen kávét, hetente berúgsz a munkatársakkal céges pénzen, fizetésemelést kérsz, néha kapsz is… És mégis az egész olyan szar és felesleges és kiéget, és hiába vagy sikeres, és hiába az előléptetés két hete… Még mindig minden reggel, amikor elfordítod a kulcsot zárban és elindulsz dolgozni, te vagy a megtestesült modern Anyegin. Aztán felszállsz a villamosra , hogy az ezer Anyegin egy masszába összeolvadva alkossa meg a felesleges embervillamos 2.0-t.

Annyira sokkal jobb lenne valami mást csinálni. Valamit, ami előbbre viszi a világot. Vagy valamit, ami ennél kreatívabb. Vagy valamit, aminek rugalmasabb az időbeosztása, vagy ami segít másokon, vagy aminek köze van a könyvekhez, a kajákhoz, a borokhoz –  vagy melyik spleen-fertőzöttnek éppen mi a saját széruma.

De most váltani, most megváltoztatni mindent? Elölről kezdeni az egészet? Most, amikor már éppen beindult a karrierem? Üljek vissza az iskolapadba, és tanuljak meg valami tök mást? Olyan izgalmas lenne! De hogyan? Miből fizetném ki azt is? Ilyen albérletárak mellett? Meg mikor lenne időm tanulni? Meg hogyan mehetnék szabadságra a vizsgák vagy a kurzusok miatt mindig? Meg mi van, ha belevágok, szembe megyek a világgal és a családommal, és aztán elbukom? Vagy mi van, ha arról is kiderül, hogy nem is azt akarom, mégsem? Mi van, ha nem vagyok hozzá elég okos és tehetséges?

Már te is hallod, mit mondanának erre a szüleid, meg a munkatársaid, meg a nagyszüleid minden lében kanál szomszédasszonya, igaz? “Ugyan minek, jó helyed van, nem? Akkor meg mit ugrálsz? A munka nem kívánságműsor, keményen kell dolgozni, aztán kész. A család mindennél fontosabb, a családnak biztonság kell. Az embernek kötelességei vannak.”

Lehet, hogy ez az ő idejükben még így volt. Amiben ők felnőttek, össze sem hasonlítható azzal, amiben mi felnőttünk. Nekik nem volt túl sok választásuk, érthető, ha ilyen sokat zengett bölcsességekkel nyugtatták egymást és magukat. Huszonévesen családjuk volt, olyan felelősséget hordtak a vállukon a mi korunkban, amit mi nem.
Nekünk másmilyen életünk van, másmilyen korban, amiben minden változik és elérhetővé válik, és nekünk ezerből kell az egyet kiválasztanunk munkában, szeretőben, lakásban, hitben, mindenben; míg nekik az egyből kellett kihozniuk az ezret.

De nekünk? Nekünk van választásunk, és ha már van, akkor nem kötelességünk ezt a lehetőséget kihasználni? Igenis nem csak az a kötelességed, hogy jó fia-lánya-beosztottja-főnöke-barátja-állampolgára legyél mindennek és mindenkinek, nem csak az, hogy ne ordibálj az utcán, mert mindenki minket néz, meg megvedd a bérletet a BKV-ra akkor is, ha senki más nem veszi meg, mert téged igenis tisztességre neveltünk, hanem az is kötelességed, hogy boldog legyél!

Haha, neeem, nem ússzuk meg ilyen egyszerűen, hogy a belénk nevelt, mindenekfelett álló kötelességtudatra kenhessük. Nem kötelességed. Szabad választásod. Dönthetsz úgy, hogy megkeresed a spleen szérumodat, és aztán gyorsabban döntöd le a torkodon, mint öregapád legrosszabb pálinkáját. De nem kötelességed.

De őszintén, akarsz hatvan évig minden hétfőt utálni?

(d)Evolution

Mindig úgy gondoltam, hogy jó ember vagyok. Tekintettel vagyok másokra, segítek, ahol tudok, nem mondok csúnya dolgokat embereknek, akkor sem, ha gondolom őket, nem beszélek ki senkit a háta mögött és a magam haszna elé helyezem a right choice-t.

De ha jobban belegondolok, sosem adok pénzt vagy cigit a kéregetőknek. Na jó, cigit néha, amikor elbizonytalanodom, hogy biztos jó ember vagyok-e. Sosem vállalom a felelősséget a foglalt pasik azon döntéséért, hogy kavarjanak-e velem, avagy sem. Sosem csináltam semmilyen charity dolgot és sosem adakoztam senkinek. A családomat leszámítva persze. Meg egyszer akartam kutyát sétáltatni egy menhelyen, de gecibunkón elküldött a csaj.

Ezzel szemben, napi szinten manipulálok embereket és hazudok nekik, hogy mellettem maradjanak. Hogy meg ne tudják, amiket elkövettem ellenük. Hogy például lenézem sokukat bizonyos dolgokért. Hogy nem tesznek boldoggá és hogy megbántanak és ezért én is megbántom őket, aztán azt hazudom, hogy sajnálom meg azt, hogy csak ostoba voltam és nem gondoltam át. Sokszor a saját véleményemről is hazudok. Sokszor úgy teszek, mintha jól érezném magam a társaságukban, vagy érdekelne, amit mondanak, csak mert nem akarok egyedül maradni. Vagy mert ott van az az egy ember is, aki tényleg érdekel, és akarok okot, hogy én is ott legyek. Vagy csak arra akarok okot, hogy jobbnak érezhessem magam.

Összehasonlítom magam mindenkivel mindenben, és rettegek közben, és addig keresek, amíg nem találok valamit, amiben én nyerek; aztán úgy megkönnyebbülök és olyan kárörvendő lesz a szívem mélye, hogy gyorsan egy pillanat alatt eltüntetem az agyamból az egészet. Aztán kezdem elölről.

Meg aztán sokszor nem hozok meg döntéseket, amiket meg kellene hoznom, ha tényleg jó ember lennék. Például, ha egy foglalt pasi kikezd velem, én nem hajtom el csak azért, mert foglalt. Ez nem az én felelősségem, meg nem is az én dolgom. Ha jól érzem magam vele, akkor miért ne flörtölhetnék, csak azért, mert nekem is jár egy kis boldogság?

Vajon én elvárnám más nőktől, hogy ha tudják, hogy valaki az én pasim, akkor ne kezdjenek vele? Szívesen elvárnám, de nincsenek illúzióim a világról. Az emberek mind önzők, és mind leszarják a másikat – ez a tapasztalatom. De persze nekem jobbnak kellene lennem ennél, ha én jó ember akarok lenni. On the other hand, viszont, minek kellene nekem a jót választanom? Eddig is milyen jól bevált, amikor azt tettem. Sokra vitte az életemet. Szinte mindenki kihasznált, akinek alkalma nyílt rá. És én lassan már nem választottam a jót.

Mostanában inkább a közepeset választom. Nem okozok kárt direktben senkinek, és nem bántok direktben senkit. Nem vagyok bully és nem vagyok bunkó.
De néha nem teszek semmit akkor sem, ha sejtem, hogy amit csinálok egy célért vagy csak azért, hogy én is néha pillanatokra boldog legyek, az valaki mást hátráltathat a saját boldogságában; és már sokszor mondok nemet.

Így tehát könnyen lehet, hogy nem is vagyok jó ember.

Kérdések a szőnyeg alól

Ugyanúgy dugom be a kulcsot a zárba, ugyanúgy zörög, és ugyanúgy nyikorog a heveder is, amikor elfordul, mint mindig. De most más, most hallom, most észreveszem és most még ezt is szeretem, mert boldog vagyok. Most nagyon boldog. Végtelenített gifben ismétli a mellkasom, ahogy egy csapat madár szárnyra kap, azt a repeső-verdeső izgalmas pillanatot, amikor felszállnak és szabadok és felszállnak és szabadok és felszállnak és szabadok és együtt. Még ott a mosoly az ajkaimon, még érzem a bőre illatát az orromban, ahogy pillanatokkal előbb a füle tövére leheltem egy búcsúpuszit – mert a szájára nem szabadott, nem, nyilvánosan nem, hiszen házas.

Ahogy belépek, meztelen a párom, a konyhában áll, kiskötényben, a kedvenc kajámat főzi, rántott palacsinta. Persze elfelejtette, hogy diétázom, de reményteli mosollyal fordul felém, látszik, várja, hogy örüljek, örül, hogy örömet szerez nekem.
Még mosolygok az előbbi emléktől, ahogy belépek és ahogy meglátom, de a kutya gyorsabban ér oda hozzám, megment, ugrál, örül nekem, játszani hív, beszél hozzám. Őt üdvözlöm előbb, a kis szőrcsomót, hogy elfordulhassak Andristól, lesüllyed a szívem a másodperc törtrésze alatt hirtelen, mint amikor kihúzod a dugót a kádból és a gumikacsát leszippantja az örvény. Kell egy másodperc, hogy összeszedjem magam, hogy felvegyem azt az arcot, amit most fel kell venni. Morális dilemmák ugranak rám az előszoba sötét sarkaiból, de lezárom az agyam, lepattannak, ide most ne gyertek, most erre nincs idő, mert lebukunk mind és akkor aztán ti is baszhatjátok. Visszarántom magam a valóságba, meghallom a saját hangom, ahogy a kutyának gügyögök. Felállok, leveszem a kabátom, Andris jön és szájrapuszit ad. Minden akaraterőm kell, hogy ne forduljak el. Hogy a szemébe tudjak nézni.

Nyilván bűntudatom van. Nyilván keresem a kifogásokat, hogy miért tettem, amit tettem, meg miért nem szakítok Andrissal, ha nem vagyok boldog vele, meg védekezem saját magammal szemben. Magyarázom a bizonyítványom, hiszen nem működik ez a kapcsolat és Andris is csak azért főz most és azért segít a házimunkában is pár napja, mert érzi, az okos emberek ezt megérzik, hogy vetélytársa akadt.

Mi lenne a helyes döntés? Egyáltalán, melyik kapcsolatért akarok küzdeni? Melyikért éri meg küzdeni? Miért gondolok erre egyáltalán, hogy melyik éri meg, milyen kicsinyes és önző és kapitalista hozzáállás ez? Mikor lettem ilyen szar ember?
Persze itt inkább más gondolatvágányra kapcsolok, ez a téma túl félelmetes, túl fájdalmas, mi lenne, ha valami olyat tudnék meg magamról véletlenül, amit nem akarok inkább? Abba már gondolatban sem megyek bele, hogy megint csak milyen gyenge ember vagyok, ha nem akarok magamról megtudni dolgokat.

Vajon Andris megcsalt már? Vajon hányszor? Vajon ő meddig ment el? Milyen érdekes, hogy nem azt kérdezem, hogy ő képes lenne-e megcsalni, hanem hogy már megetette-e vagy még nem. Nyilván, mindenki megcsal mindenkit.

Nem tudunk kellőképpen egymásra fókuszálni. Magunkkal törődünk, magunkat keressük ezekben a kapcsolatokban és nem egymást. Most sem arról elmélkedek, hogy vajon őt tönkre fogja-e tenni, ha megtudja, hogy az ő önbecsülésének ez mit okoz, hanem hogy én milyen ember vagyok, amiért megcsaltam.

Közben megvacsorázunk, beszélgetünk is valamiről kisebb-nagyobb szünetekkel, de nem igazán tudom, hogy miről. Az én napom milyen volt – szar. Az ő napja milyen volt – semmi extra. Valaki olvasott valami cikket, valaki hallott valami új helyről, mit csinált a kutya és rendeset kakilt-e vagy megint fosott. Elfogy a palacsinta, nem szólok, hogy amúgy a közepén tartok egy nyolchetes edzésprogramnak, mert azt találta mondani a múltkor, hogy inkább ne vegyem fel azt a testhezálló ruhát, amiben megismerkedtünk, mert már nem áll olyan jól melltől lefelé. Inkább betolom a palacsintát és előre tudom, hogy a másnap reggeli edzésen borzasztó rosszul leszek ettől a cukor és szénhidrát sokktól. Kicsit talán még az is eszembe jut, hogy megérdemlem.

Néha fáj, hogy minden kapcsolatom ide jut előbb-utóbb. Általában nem én vagyok a megcsaló, de azért arra sem ez az első példa. Egy vagyunk a sok közül, akik elbasszák valahol félúton és aztán meg már nincs merszük vagy erejük vagy akaratuk, vagy önzetlenségük vagy akármi is kell ehhez, de újrakezdeni.

Mert egy idő után sosem emlékszem, hogy mi is volt pontosan a címe annak a meetupnak, amire úgy el akart menni. Mert sosem emlékszik, hogy laktózérzékeny vagyok. Mert egy idő után már nincs kedve foglalkozni vele, ha megint van valami bajom és nem akarja végighallgatni a siránkozásomat. Mert nekem sincs kedvem hatvahatodszorra is meghallgatni, hogy a főnöke egy fasz és nem beleordítani az arcába, hogy akkor csinálj valamit bazdmeg, csak ne siránkozz állandóan.

Mert mindig magunkról akarunk beszélni, magunkról akarunk gondolkodni. Szarunk se inkább azt kérdezni, hogy Te mit gondolsz, vagy Te hogy élted meg, legfeljebb csak azt kérdezzük, mi történt. És mi történt volna? Semmi. Semmi új, semmi említésre méltó, semmi, amit megértenél, mert már látom az arcodon, hogy nem érdekel és unod a buta kollégámról szóló történeteket, vagy, hogy ki milyen viccet mesélt a munkahelyen.

Lehet, hogy ha azokról a dolgokról beszélnék most a filmnézés helyett, amiken gondolkodom, az érdekelne? Lehet, hogy ha nem feltételezném, hogy már úgyis ismerlek kívül-belül, akkor engem is meglepne, hogy te sem a filmben vagy úgy elmerülve?

Lehet, hogy valahol félúton az összeköltözés és a ki-végez-több-házimunkát között elfelejtettük, mit is reméltünk egymástól annak idején?
Hol vannak már azok a félrészeg esték, amikor reggel hatig beszélgettünk a kocsmában az álmainkról, az érzéseinkről, vagy amikor szex után a párnán fekve megváltottuk a világot és rájöttünk, mi a probléma a világ vezetőivel?
Miért hiszem azt, hogy már nem tudsz nekem újat mutatni magadból? Miért hiszed azt, hogy már nem akarlak beengedni?
Mit tettem vagy mit tettél, amivel megöltem magamban a vágyat, hogy igazán, komolyan, téged ismerjelek?

Vagy mi van, ha ez a vágy sosem létezett? Mi van, ha mindig is csak azt akartam, hogy te ismerj meg engem? Ha csak azt akartam, hogy valaki lássa, hogy igazán milyen vagyok, de mégis, úgy is szeressen. Ha csak azt akartam tudni, hogy ilyet lehet. Mi van, ha ez mindig is rólam szólt, és nem rólad vagy rólunk?
És aztán amikor rájöttem, hogy veled is vannak részeim, amiket el kell titkolni, meg kell szüntetni a megmutatásukat, hogy te sem fogadod el minden gondolatomat vagy vágyamat vagy érzésemet vagy hibámat, akkor bezárultam újra, és nem kérdeztem többet. És nem mondtam többet. Csalódtam és rájöttem, hogy akkor te sem vagy az. Vagy megijedtem, hogy akkor olyan nincs is.

Vajon én hányszor hülyéztelek le vagy röhögtelek ki érzéketlenül azokban a pillanatokban, amikor te mutattad meg a legbelső énedet? Vajon te mennyi mindent vagy kénytelen titkolni, nem megmutatni, hány témát kell nem érintened velem, amiért figyelmetlenül megbántottalak?

Nem is emlékszem, hogy valaha beszéltünk-e ilyesmikről. Sokat vitáztunk az elején, parázs viták voltak, de nem fájtak, intellektuális viták. Talán amikor először mondtad egy nálam 15kg-val vékonyabb csajra, hogy na az a tökéletes test. Vagy amikor először szóltam, hogy ne aludj már nálam minden este.

Pedig igazán tudhattuk volna. Hiszen megbeszéltük. Elmondtad, mik a bizonytalanságaid és én is elmondtam.
Vajon vissza lehet még csinálni? Vajon akarnál velem küzdeni, hogy visszacsináljuk? Vagy vajon ezek a dolgok mindig, minden kapcsolatban megtörténnek, és oda vezetnek, hogy utána muszáj kompromisszumokat kötni? Nem létezhet egy olyan kapcsolat, amiben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad? Mindenkivel, mindig van, amit nem lehet és mindig kell, hogy ez hiányozzon vagy bántson? Andrissal a feminizmusról nem lehet beszélni – szerinte hímsoviniszta vagyok, szerintem meg csak nem ugyanazt jelenti az egyenlő bánásmód, mint az egyforma párkapcsolati szerepek. Erről nem tudunk vitázni, mert úgy felidegesítem, hogy odadöf szóval, ahol fáj. Andrissal nem lehet bulizni menni, mert felhúzza magát, ha nem összetapadva akarok vele táncolni. Andrisra nem lehet számítani, ha fáj a lelkem, mert nem tud velem mit kezdeni, ha sírok. Andrisnak nem lehet csak úgy panaszkodni, mert felhúzza magát, ha nem akarom elfogadni a megoldási javaslatait. Andris nem tudja nekem azt mondani, hogy beszéljük meg. Andris nem válaszol, ha megpróbálom megbeszélni. Andrissal nem lehet szeretkezni, csak baszni.
Andris, a te listád milyen hosszú? Hol van a határ? Hány kompromisszum fér bele? Vagy milyenek? Én vagyok a rossz ember, a rossz barátnő, az önző dög, ha nekem ez már túl sok? Ha figyeltél volna és ha figyeltem volna, hogy mit mondunk és mivel bántunk; ha nem magamból döntöm el, hogy reagálhatok-e valahogyan, hanem abból, amit rólad tudok; ha kérdezek és kérdezel; ha szólsz és szólok és nem csak megsértve visszavonulunk, akkor lehetett volna másképp? Vagy akkor is szépen lassan kiábrándultam volna?

Közben zuhanyzok, aztán bemegyek a hálóba. Andris már fekszik. Megint zuhanyzás nélkül feküdt le. Úgy látom, akkor ma sem lesz szex. Hátat fordít, ahogy mellé fekszem és jó éjszakát kíván. Egy darabig még nézem a hátát, aztán inamba száll a bátorságom. Meg amúgy is, reggel kelni kell, dolgozni menni, satöbbi. Hátat fordítok én is – akkor ma sem kezdjük újra.

Azelőtt II.

Ez a pasi kell nekem. Ezt gondoltam, amikor megláttam. Elcsépelt, tudom, de hát 16 évesen még hajlamosak vagyunk közhelyesek lenni. A sok romantikus film, az tehet róla. Azt hisszük, a világ ilyen: ostoba, agyonismételt vallomások, lehetetlenül idióta hibák és csodával határos kibékülések, holtig tartó, nagy és igaz szerelmek. Na meg nyilván hibátlan jellemű főhősök. És pasik, akik a csillagokat is lehozzák értünk az égről. Hát persze.

Na de mindegy is, álltam ott a dübörgő drum’n’bass-t hallgatva, az életemről és magamról elmélkedve, kicsit menekülni próbálva első megcsalatásom kedves “kivitelezőjétől”, és vodkanarancsot kortyolgattam, amikor az a fiú belépett az ajtón egy haverom oldalán.  ‘Hát hol rejtegetted előlem ezt a jó csávót eddig, haver?’ – erre gondoltam, magamban jót kuncogva saját humorosságomon. Szép lenne azt mondanom, hogy amint betette a lábát, megállt az idő, felforrt a levegő, a szemembe nézett, felvillant egy szikra és valami elindult köztünk; de nem így történt… Pedig, ha legalább rám nézett volna, biztos szemérmesen – de rendkívül szexisen! – félmosolyra húzom a szám, majd lesütöm a szemem. No de a Szex és New Yorkon nevelkedtem, tudtam, mit kell tennem. Vártam. Csatlakoztam pár beszélgető ismerősömhöz, csábosan nevettem, mosolyogtam, laza voltam és szexi (legalábbis próbáltam). Csoportról csoportra jártam, mindenkivel váltottam pár szót, mint a menő háziasszonyok a filmek partyjain – nyilván véletlenül egyre közelebb kerülve ahhoz a sarokhoz, ahol ő és Ádám – a haverom – álldogált a pultnál. Eljátszottam a hollywoodi jelenetet, ahol halkan szól a háttérzene, a főhős a főhősnőt nézi, nem hallja, mit mond, csak ragyogó mosolyát látja, gyöngyöző kacaját hallja, meg a körülöttük nevetgélő emberek zaját. A főhősnő elbűvölő. Én is az voltam. Kár, hogy a főhősöm észre sem vette. Nem baj, kitartottam. Addig kerülgettem, amíg el nem kezdett tényleg figyelni. Figyelni – párszor felém pillantott. Amit én persze véletlenül sem vettem észre! Tőle teljesen független okokból sétáltam végül feléjük. Szerencsémre Ádám egyből bevont a társalgásba. Persze a főhősnek elfelejtett bemutatni, szóval épp kezembe akartam venni a dolgok irányítását, de a főhős megelőzött:

-Szia! Henrik. Nyújtanék kezet, de… – felmutatta a kezét, be volt kötve.

-Szia! Lina. Mi történt a kezeddel?

-Megharapta a punci – széles vigyorral. Na nesze nekem, íme, a dicső lovag. A mai fejemmel fintorogva felhúznám a szám és felsőbbrendűségem teljes tudatában odébbállnék a faragatlan tuskót magára hagyva, de akkor csak bután heherésztem és bedobtam a hát-persze-nagyon-vicces-vagy nézésemet bal szemöldököm felhúzása kíséretében.

-Mhm, hát persze. Komolyan, mi történt?

-Hát… Volt egy buli, és rossz helyre nyúltam. Megharapta a punci.

Szóval így kezdődött életem eddig legnagyobb és legfájóbb szerelme és így indult hódító útjára bennem egy addig mélyen eltemetett és hét lakat alá zárt őrület, ami aztán éveken át fogva tartott. Ha akkor tudtam volna, amit ma tudok, biztos két kézzel fogom be a saját számat, mielőtt még folytathatnám ezt a diskurzust.

Jöttek és mentek körülöttünk az emberek, ismerősök, barátok; és a főhős meg én ketten maradtunk a beszélgetésünkkel. Egy bárszéken ültem, ő előttem állt. Vicces volt, magabiztos, laza, mindenre volt egy humoros riposztja, évődtünk, játékosan cívódtunk, sőt, a bemutatkozó puncis-poén ellenére még intelligensnek és műveltnek is bizonyult. 25 éves volt, felfelé törő irodista egy multinál, angol-kommunikáció szakot végzett és levelezőn épp szociálpedagógiát tanult. József Attilát, Adyt és Poe-t idézett miközben szóviccekkel ostromolt és láthatóan élvezte kezdődő rajongásom árulkodó jeleit. Tökéletesen irányította a beszélgetést, gördülékenyen ment minden, lassacskán egyre több részletet meséltem el neki az életemből és közben rengeteget nevettem. Az a fajta srác volt, aki mindig a társaság középpontja, akinek mindenre van valami poénja, aki mindig elsőként értesül mindenről és mindig a legnagyobb hangadó. Irányító típusnak tűnt és nekem ez tetszett. Magányos, kitaszított kamasz voltam, akit az egész világ utált – mint mindenkit ebben a korban. Szar volt minden, nem tetszett semmi, a figyelem vagy törődés legkisebb jeléért úgy csaholtam, mint egy kiskutya miközben majd megevett a szégyen és a bűntudat, amiért én sem vagyok erősebb másoknál. Folyton fájt valami, leginkább a biztos tudat, hogy engem senki nem szeret, és senkit nem érdeklek igazán. Tipikus, nem igaz? És aztán besétál ez a Henrik az életembe, és mint egy forgószél magával ragad, elsuhanunk az ő világába, ahol minden nyugodt és vicces és biztonságos és ahol ő felemel engem maga mellé, és én is nyugodt lehetek és magabiztos és erős és nem fog fájni semmi, mert nem is fog bántani senki. És ha ez nem lenne elég, minden másik világ megszűnik az övén kívül. Nagy játékos volt. Na de közben azért azt gondoltam, és sem panaszkodhatok, mert azért én is igyekeztem jól játszani a magamra osztott szerepemet. Pontosan azzal a szándékkal érkeztem az aznap esti buliba, hogy flörtölök-pasizok egyet, önbizalom növelő terápiás célzattal. Mélyen dekoltált topot vettem fel a jeles alkalomra, na de nem ám olyan kurvásat, hanem olyat, mint amilyenekben Salma Hayek mutogatná bájait: testhez tapadó, drapp színű fölső volt, a két mell közötti szűk dekoltázzsal, ami kevesebbet engedett látni, mint amennyit sejtetett. Henrik magasabb volt nálam, de nem sokkal, így a bárszék tökéletes lehetőséget nyújtott, hogy néha el-elfordítva az arcom, mintha csak a gesztikulációmhoz tartozna, megengedjem neki, hogy elbámészkodjon az éppen vele szemmagasságba kerülő látványon. Úgy hittem, egészen jól rá tudok érezni az emberekre, és az ilyen hangadó „látod ugye milyen menő vagyok” típusú srácoknak, mint Henrik, azt kell hinnie, ők vadászták le a nőt és nem fordítva. Az ilyen srácokkal, ha el akartam érni valamit, sosem kezdtem ki nyíltan, így Henriknek is minden non-verbális kommunikációmmal a szexuális figyelmét próbáltam felkelteni, miközben színtiszta, ártatlan tekintettel és barátságos mosollyal beszéltem hozzá, vigyázva, hogy én magam sose tegyek célzásokat, és az övéi közül is csak az egyértelműbbekre reagáljak. Vadászatra ingereltem, de a magas széken ülve fölé helyezkedtem, míg ő mindenféle támaszkodási lehetőség nélkül állt előttem, mint amikor a főnök vagy a tanár dönt az előtte álló sorsáról. Igazából 16 évem minden tapasztalatával és a sikeres nőkről szóló filmekből ellesett szingli mentalitással tudtam, nincs szükségem egy kapcsolatra, na de hát miért ne érezzük jól magunkat egy kicsit, nem igaz? Nem mellesleg pedig másfél hónappal azelőtt csaltak meg először életemben, és az a szemétláda nem megjelent ezen a bulin is a kis nőcskéjével? Aztán megjött Henrik, jó pasi volt, bizonyítanom is kellett, meg hát azért még szilárdan hittem a Disney mesék happy endjében. Tehát cirka egy órával később lazán legyintve dobtam az exem arcába egy ‘hát persze, semmi baj, a legjobbakkal is, nyugi, nem haragszom’-ot és pusziltam le a nőcskéjét; ugyanazzal a lendülettel megígérve, hogy nem, persze, hogy nem mondom el a csajnak, hogy mikor összejöttek, még másfél hónapig jártunk mi is, hiszen szent a béke és nem tehet róla, hogy alulvezérelt.

Egy-két órával később már vadul smároltam Henrikkel. Nem csókolt jól. Viszont elképesztően jó illata volt, és tetszett, ahogy átölelt, szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Elvesztem az ölelésében, a széles mellkasán, biztonságban voltam és végre nem egyedül a nagyvilágban. Persze valamiért ott motoszkált az ismerős kis görcs a gyomromban, lassan örök társam, aki már nagyon régóta kísérte az életem és mindig annak az előjele volt, hogy valaki valamit nagyon el fog cseszni és valami rossz fog történni. Igazából hallgathattam volna kis görcsre, rájöhettem volna, hogy a saját rossz döntéseimre is ő figyelmeztet. Az első emlékképem róla úgy 6-7 évvel azelőttről maradt, egy este matekházit írtam, apám meg jött volna haza, de nem tudott bejönni az ajtón. Anyám aznap délután lecseréltette a zárat és kitette apám cuccait a gangra. Ordibálásra emlékszem és a túl jól ismert görcsre a gyomromban. Szinte barátként üdvözöltem már akkor is, de valahogy akkor tudatosult bennem először, hogy ezt az érzést ismerem. Belekapaszkodtam. Gyorsan áthívtam a húgom a nagyszobából, az ölembe vettem és nyugtatólag sugdostam a fülébe. Anyám oly sokszor látott könnyáztatta arcára és vékony vonallá összeszorított ajkaira is emlékszem, ahogy, mint egy mindenre elszánt vadállat, kegyetlen hideggel a szemében és metsző hangon beszól a kisszobába, hogy nem lesz semmi baj, majd becsukja a szobánk ajtaját. Hallgattam, ahogy apám a bejárati ajtón kívül ragadva üvölt, mint valami primitív állat, és egy hatalmas reccsenésben felismertem a fa törésének zaját, ahogy az ajtó végül csak megadta magát apám talpának. Szinte rögtön lehetett hallani a dulakodás hangjait is, anyám sikolyaival és rekedt, artikulálatlan, vádaskodó ordításával kísérve. Emlékszem, ahogy szegény pici húgom halálsápadt halántékán kidagadnak az erek és minden porcikájában remeg az ölemben ülve, miközben kétségbeesve, értetlenül kapaszkodik a mellkasát átölelő karjaimban és levegőt is alig mer venni. Tehetetlenségemben csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne szorítsam túl erősen, és miközben próbáltam lassan ringatni, befogtam az egyik fülét, a másikba pedig megállás nélkül azt suttogtam: „cssss, vigyázok rád, cssss”.  Aztán később, még ugyanaznap este, emlékszem egy törött sörösüvegre apámnál és a nagykésre anyámnál, ahogy a konyha két végében állnak egymással szemben, és hogy nem értem, mit üvöltenek, csak a szívem dobogását hallom a fülemben, meg anyám feje fölött a kalitkában szerencsétlen papagájt, ahogy rémülten visít és csapkod a szárnyaival. Ki akartam szabadítani onnan, bevinni a szobába és megnyugtatni őt is, de anyám kezéből a kés nem messze a lábamtól landolt a padlón, így – sírva ugyan szegény kis Lóriért, amiért egyedül kell félnie – jobbnak láttam menekülőre fogni.
Nem emlékszem, hogy ért véget az az este, csak arra, hogy utána akárhányszor ránéztem a bejárati ajtónkra, a másnap kipótolt három szélső faléc pácolatlan fehérséggel gúnyolódott a kudarcomon, hogy megmentsem szegény Lórit, aki aztán végképp nem tehetett semmiről. Nem sokkal később ugyanis meghalt, máig biztos vagyok benne, hogy a szíve adta fel félelmében. Apám még azt sem engedte, hogy eltemessem szegényt, pedig hogy zokogtam… Ki kellett mennem vele a konténerekhez és végignézni, ahogy beledobja a kukába az egyetlen élőlényt abban a nyomorult házban, aki sosem bántott senkit.

De az ilyen esték messze jártak már, és minden aktuális és fenomenális pasim ölelésében meg voltam róla győződve, hogy most már tényleg egy nyugalom szigetét vadásztam le, akivel majd rengeteget leszek együtt, és majd szeret nagyon és fontos leszek neki, és vigyáz majd rám, és odafigyel, hogy ne bántson meg – és addig sem kell otthon lennem. Na, nem mintha ezt akkor végiggondoltam volna, de tény, hogy ha pár hétig nem volt valakim, kétségbe voltam esve, hogy hova menjek el otthonról délutánonként, de főleg esténként. Néhányuk nélkül biztos sokkal jobban jártam volna, mint végül velük, de a kamaszlányok biztonságával tudtam, hogy Henrikkel most más lesz! Hiszen már vagy 3 órája ismertem. Mindenesetre tetszett, ahogy csillogott a szeme, amikor rám nézett, ahogy gyengéden eltűrte a hajam az arcomból. Aztán jött Ádám. Félrehívott:

-Ugye tudod, hogy a Henriknek van csaja?

-Azt mondta nincs. Illetve… – ajjaj – nem mondta, hogy van.

Ez a téma szóba sem került. Naiv voltam még, igazi nagylány, akinek vajmi kevés ötlete volt arról, hogyan zajlanak ezek a dolgok a felnőttek világában. Én még hittem benne, hogy az emberek nagyrészt és nagyobbik része hűséges, tudja menedzselni a saját életét és párkapcsolatát és nem ragad bele olyasmibe, amiben nem boldog. Mert hogy akkor még nem gondoltam volna, hogy van, aki nem a szerelmet és a szárnyalást választja, hanem a biztonságot vagy a kényelmet. Azt hittem, anyámék a kisebb százalék.

Ádám szavaira az agyam első reakciója a béna döbbenet volt. „Dehát… miért kezdett ki velem, ha van barátnője? Mire gondolt? Mit akar akkkor elérni az egész estét szórakoztatásommal? És akkor miért rabolja az időmet, ha úgysem lesz belőle semmi, és miért hiteget? Vagy csak én gondoltam túl, és ez lenne a normális? Össze-vissza szájon csókolni bárkit, a barátnőd meg otthon ül és vár?”

Egyből eszembe jutott, hogy engem is nemrég csaltak meg, és hogy mennyire értetlenül és fájdalommal telve álltam az eset előtt még akkor is. Hogy milyen mélyre hatolt az a kés, mert hiszen mennyire igyekeztem mindent megtenni és tökéletes barátnője lenni Atinak, hogy boldog legyen velem és ne akarjon mást. „Én jó voltam hozzá, és nem ezt érdemlem, velem senki, SENKI, SENKI NEM TEHETI MEG, AMIT ANYÁMMAL TETTEK!” Ordította az agyam, és újra a számban éreztem a csalódottság fémes húgy-ízét, mert én évekkel azelőtt elhatároztam, hogy „Engem senki nem alázhat meg úgy, mint az apám tette az anyámmal, velem nem lehet így szórakozni, mert többet érek ennél, bazdmeg! Én kurvára minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne jussak anyám sorsára, és nem vagyok vak, látom, hogy viselkednek a nők a kapcsolatokban, és minden barátom fiú és mesélnek, és mondják, és én mindent megjegyeztem és én mindent úgy csináltam, hogy jó legyen, a kurvaéletbe is!” – kiabált tovább az agyam, már rég nem Henrikről, hanem Atiról, az előzőről, és az össezs azelőttiről, aki nem becsült meg, az összesről, aki átvert és akinek behódoltem és akiért megváltoztam és akinek nem szóltam, ha nekem fájt. Anyámról, aki hideg megvetéssel bánt velem, apámról, aki akkor már évek óta nem keresett, az úgynevezett barátnőimről, akik csupán kedvtelésből kéthavonta kiközösítettek, a főnökeimről és a tanáraimról, akiknek sosem voltam elég jó, és a tulajdon húgomról, aki az elmúlt években anyám pártjára állt a háborúnkban és legnagyobb árulóm lett. Pár másodperc leforgása alatt olyan düh kerített hatalmába, hogy éreztem, ahogy az adrenalin minden véremet a végtagjaimba tolja és azt harsogja a fülembe: FIGHT! Egy átlátszó vörös függöny ereszkedett a szemem elé, a szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről, zsibbadni kezdett az arcom, a karjaimban megfeszültek az izmok, a vádlim ugrásra készen bizsergett és majd kiszakadt a dobhártyám a saját szívem dobpergésétől. Szinte éreztem, ahogy száguld a vér az ereimben, nem hallottam és nem érzékeltem a körülettem zajló világból semmit, mintha magába rántott volna egy örvény, egy pillanatra súlytalannak éreztem magam, hihetetlen erőtől és ezredéves ösztönöktől telt váznak, aminek az egyetlen dolga a lelkemet ért vélt vagy valós igazságtalanságokat megtorolni. A testem vissza akart fordulni, odadübörögni Henrik elé és jól szétverni azt a vigyorgó arcát, hogy hogy tehet ilyet egy nővel és hogy lehet ilyen ostoba, szegény lány otthon várja, és engem is hiteget, és miafaszt képzel magáról, hogy így játszadozik emberi lényekkel – és ahogy lelki szemeim előtt már láttam, hogyan verném véresre Henrik arcát az öklömmel, és szinte éreztem, hogyan épülne egyre magasabbra bennem a harag és az őrület hulláma, akkor a pillanat egy törtrészére megértettem anyámat. Megértettem az állatias, rekedt üvöltését, ahogy szíve fájdalmát zúdította a világra, megértettem az összes verekedést, hogy miért akarta bántani apámat és miért nem tudta emelt fővel, méltóságteljesen viselni, hogy megcsalták és otthagyták egyedül a világban. Átéreztem a dühét, beleéltem magam a haragjába, a csalódottságába, a keserűségébe, éreztem, ahogy egy perc alatt meggyűlölte az életét és nem talált választ az egyetlen kérdésre, ami segíthetett volna megnyugodni: „Miért bántanak az emberek, amikor én mindent megtettem értük, amit tudtam?” Tudom, engem Henrik nem csalt meg akkor és ott, de mégis elárulva éreztem magam, sérelmek és fájdalmak hevertek még a lelkemben szanaszét az előző barátom miatt, anyámék miatt, tulajdonképpen akkoriban az egész világ miatt.

Abban a pillanatban, ahogy eszembe ötlött anyám szívfacsaró ábrázata az évekkel azelőtti harcok után vagy előtt, és az, hogy a kishúgom hosszú hónapokon át a karjaimban remegve tudott csak elaludni minden este a nagyszobában dúló harcok csatazajától, elpárolgott a véremből a harci hév, és egy mindent megfagyasztó jeges rémület vette át a helyét. Emlékszem, hogy mindez körülbelül pár másodperc alatt játszódhatott le a fejemben, mert ebben a pillanatban halványan regisztrálta az agyam, hogy Ádám még csak éppen most bólint együtt érzően arra, amit válaszoltam neki, és miközben engem gúzsba kötve tartott fogva a félelem, a sörösüveg nyakával Henrik felé intett:
– Szerintem kérdezz rá – majd biztatóan megszorította a vállam és eltűnt a tömegben.

Én meg csak álltam ott teljesen lemerevedve és rettegtem attól a dühöngő őrülttől, aki pár másodperce a fejemben volt. „Nem lehetek ilyen. Nem, nem, nem, nem…” Ennyit bírtam gondolni először, aztán szépen lassan éreztem, ahogy az agyam hátuljában elkezdenek újra forogni a fogaskerekek és fokozatosan olvasztják le a jeget a jobbik eszemről. „Jobbnak kell lennem ennél, én jobb vagyok ennél, megértőbb vagyok, nem ítélhetek csak az egyik oldalt ismerve, és ha mégis lesüllyedek arra az ösztönös, állati szintre, amibe bepillantást nyerhettem az előbb, akkor nem leszek különb és nem fogok többet érni, azzal épp azt érem el, hogy megérdemeljem az undorító bánásmódot” – ilyen gondolatok formálódtak bennem lassacskán, és a mélyen belémnevelt nagyobb testvéri identitás vette át az irányítást: „Valakinek az okosabbnak kell lennie, légy te az.”

Mire idáig jutottam a gondolkodásban, Henrik odasétált mellém.

Lime

Üres vagyok. Akarom hallgatni a gondolataimat, de csend van. Sötét és csend. Nincs bennem semmi.

Illetve, vodka van. Van bennem vodka, szóda, néhány gerezd lime és egy kis lime-lé. Ebédről valószínűleg maradt még bennem egy kis spagetti is. A kantinban adták, rossz volt. Mindig rossz a spagetti a kantinban, mégis mindig azt kérek, ha van. Mert szeretem a spagettit, és gondolom mindig azt remélem, hogy jó lesz. Hogy olyan lesz, mint amikor szeretem. És mindig, amikor újra spagettit kérek, tudom, hogy lehet, hogy rossz lesz. De azt gondolom, hogy ha csak egyszer jó lesz, akkor megéri. Ilyen az én risk managementem.

Csak tudnám, miért a spagettivel foglalom le magam fejben, amikor annyi minden máson kellene gondolkodnom. Értékelni kellene azt a döntést. Kielemezni. Megérteni, hogy tulajdonképpen hogy érzem magam most. Mondjuk az, hogy mennyi vodkát ittam meg, valószínűleg a good enough indication.

A kutya meg már megint virágföldet eszik. Mert nem játszom vele, mert ha most le kellene hajolnom a földre a játékáért, akkor lehet, hogy lehánynám. Ő meg nem emeli fel és adja a kezembe.

Lacika is ordít. Szerintem erre mondják, hogy ordít, mint a fába szorult féreg. Pont olyan hangja van, mint aki beszorult valahova, és akkor már miért ne szorulhatott fába. Mint egy ketrecbe zárt állat. Különben, ha nem lenne ilyen félelmetes vadállat és nem lennének komoly issue-im a veszekedés és a harag hangjaitól, akkor biztos, hogy még szimpatizálni is tudnék vele. Mármint, értelek, Lacika, én is szívesen ordítanám ki magamból néha, de, tudod, a civilizáció az egy olyan dolog, ami nem erre tanít.

De már megint csak prokrasztinálok itt a Lacikával, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, amin igazán gondolkodnom kéne. Szóval.

Habár mi a faszért ittam volna ennyi vodkát, ha gondolkodni akartam bármi értelmesen is? Lehet, hogy inkább hallgatnom kéne a józan önmagamra és nem gondolkodni. Persze, bla-bla-bla, a gondolkodás segít meg ha kielemzem magamban csak úgy tudom a helyére tenni és tovább lépni a kis életemmel, bla-bla-bla. A józan én kurvajóarc, mennyire tudta, hogy én ezt hogy le fogom szarni a vodka után!

Inkább játszom a kutyával, azt hiszem bírni fogja a gyomrom.

Paralysed

What do I do? What do I say? Noise, noise, they speak and the music is so loud. I can’t hear a thing. They’re looking at me. What do I do? Wha-what wha-what wha-what wha- what wha-…

Damnit, do something, girl!

‘Hmm?What?’ lean closer to hear something.
‘I said…’ – whatever is it he’s saying? Focus, girl, you want to burn? Am I embarrassing myself? Looks, face, sounds, hands? Ohshit my mouth is open. Is his expression strange? Nod, girl. Well done. Close your mouth, lick your lips, put some light into your eyes. I mean focus in on his face! Somewhere around the eyes. Now nod again. Now look up – nonono, not with your head, just your eyes. You’re thinking now. Good, he thinks you’re paying attention again. So keep this pose and now for fuck’s sake play back what he said! Remember: mouth moved this or that way? What were the gestures? Catch the last word, it’s coming! – ‘own words!’

Alright, there were some gestures with his hand around the place – quick peak, nothing there. Then a frown, mouth rounded up, pointed to himself… Whatisit, quickly, girl, comeon! Ah, the music! The music is loud! Huh, nice one, good one, got it.
Oh fuck, I’m smiling when he’s complaining, he’ll think – no, girl, don’t go down that route! You know the rules, make that smile bigger, shrug and nod. Say yes.

‘Yeah. Smoke?’ Fuck, he doesn’t even smoke. Look around the table at the others, quickly! Say it again, now, they didn’t understand!
‘Someone for a cigarette?’
‘Yeah, I’ll come!’
‘Yep, me too.’
‘Ah, why not’

Ok, now they’re carrying on their earlier conversation. No chance there. What is it that they talk about? Doesn’t seem particularly interesting, though, nobody’s very passionate about it. Lots of shrugs and I don’t knows. No prob, out here I’m safe, I have a reason to be here even if I don’t speak, I’m smoking here after all. Maybe i’m just randomly here at the same time and since we know each other it would be awkward if we didn’t stand together. But do we really know each other? Do they think I should stand with them? That girl’s looking at me, like she knows I should go away, I’m not giving anything to them I should also speak and share what I think I mean I read about it if they talk to me or to a group including me or even if I’m just there when they talk and I look at them and then I don’t talk back then it’s like I’m spying on them and they won’t like me ’cause an eye for an eye and a tooth and I really need to share something, say something

Oh dammit, girl, shut the fuck up in there! Check outside. All silent. Say something. Wreck your brain for a story. They don’t need big, give them funny! Or give them cute! Remember, you’re the cute girl with the dog!

Ah, dog, OK, let’s see, the dog… Who did I talk to last time about a dog? What did I talk about to these people the last time? Tick tack tick tack. NO fucking idea. Alright, don’t panic, then a question. What did people ask you today in your smoke breaks? Weekendthatstheshit!

‘So what are you guys doing this weekend?’SMILE! ‘I’ve heard it’s gonna be extremely hot, like fourty celsius or something’ – good, now put that cigarette in your mouth, quickly. Good, turn your eyes away, don’t stare at them like that! Shit, girl, are you paralyzed or what?!
They’re answering, listen! Catch at least a word!
‘… a huge swimming pool, so we’re gonna go down there and won’t leave all weekend!’
Ok, that’s a huge smile, she’s watching you… … expectantly? Ah, right, need to laugh!

‘hahahaha, sounds like a plan!’ huge smile, great job, girl! ‘And who are you going with? Your boyfriend?’
‘Ah, no, we broke up.’
OK, good one, you know what to say to that.
‘Oh, I’m sorry! Want to talk about it?’ – please say no, please say no, please say no…
‘Meh, nothing big. Didn’t work out.’
‘I see’ – oh, how could I say that? How could I see when don’t know her at ell. I met her boyfriend, what, like once? Jesus, wrong answer….
Oh, come one Girl! No biggie, others also always say that and you know it. Better than her wanting to talk about it and you stuck listening to her bullshit all night.
Hmm, yeah, probably. Everybody smoked their cigarettes. They’re looking at me. Why? Oh, right, I’m standing in the doorway. Time to move and go inside.
Well, this one was fine, I think they think I belong. Need to keep this up. Should say something, get into the conversation. But my mind is so empty. Nothing in there worth saying.